Wartha Vince emlékkiállítás – Az agyagipar technológiája

"Kiállításunkkal kívánjuk bemutatni a mindmáig példaképnek tekinthető tudós, Wartha Vince hallatlan szorgalmát, emberségét és hitvallását kutatásról és népművelésről, egzakt tudományokról és művészetről, alkotó munkáról és hazaszeretetről.
Kultúra- és művészet szeretetét, hozzáértését teszi kézzel foghatóvá a látogatók számára az általa gyűjtött, méltán híres, volt műegyetemi gyűjtemény válogatott darabjainak bemutatása, amelyek mára már országos múzeumok törzsgyűjteményének kiemelkedő műtárgyai.
Reményeink szerint a kiállítási vezetőben, a kerámiaművészettel foglalkozók számára legfontosabb művének, Az agyagipar technológiája című munkájának reprint kiadású közre bocsátásával, Wartha Vince szellemében cselekszünk, s ezzel is híven őrizzük emlékét. Életeleme volt a tanítás, s ez a mű máig egyedülálló, kimeríthetetlen forrá az aktív művészek és az elméleti szakemberek számára egyaránt."

Még felsorolni is sok, mi mindennel foglalkozott Wartha Vince (1844-1914) a kutatás és az oktatás szintjén, hiszen csak a speciális kémiai technológián belül a víztől a borászaton át a világítógázig, s a fotográfiáig, avagy a metallurgiától az üvegen át a kerámiáig szinte minden érdekelte. Jelentős érdemei vannak a káposztásmegyeri vízmű, valamint a főváros közvilágítása megszervezésében. Az utókor azonban mindmáig nem tisztázta azt sem, hogy a magát szerényen csak "fazekasmesternek" nevező Zsolnay Vilmos pécsi gyártulajdonos és Wartha Vince budapesti műegyetemi tanár, később akadémikus sok évtizedes baráti együttműködése során melyikőjük milyen arányban játszott szerepet a manufaktúra világhírének megteremtésében.

Ahogy az az életben lenni szokott, a véletlen vezette - többek között - a lüszteres kerámia és az irizáló üveg titkainak kutatásához, ennek nyomán pedig a "fémcsillogású tárgyak technológiája" kifejlesztéséhez. Privát műgyűjteményének egyik első darabja ugyanis egy urbinói majolika dísztál volt 1529-ből, Semelét és Jupitert ábrázoló mitológiai jelenettel. Saját bevallása szerint is "e ritka darab szorgalmas tanulmányozása volt elsősorban oka annak, hogy e technika utánzásával magam is gyakorlatilag foglalkozzam"... Később gazdag magánkollekcióját már meghatározott kutatási és oktatási szándékkal gyarapította. Egy bronzkori edény krétaberakását például az alkalmazott technika pontos meghatározásához vegyelemezték, a pápua agyagedények esetében a formaadó technikát rekonstruálták.

Az agyagművesség változatosságának demonstrálására vásárolt antik görög és római mécseseket, vagy terrakotta kisplasztikákat. Az I.-IV. század közötti császárkorból, a birodalom legtávolabbi tájairól valók a fúvott üvegek - Szíriától a germán tartományig. Távol-keleti tárgyegyüttese átöleli a XVII.-XIX. század közötti kínai kerámiaművességet, míg a japán szigetországot főleg XIX. századi anyag képviseli, elsősorban a három híres központ - Kutani, Arita és Satsuma - termékei.

"A művészi ipar termékei fényes tanújelei az egész emberi faj annyira jellemző tulajdonságának, tudniilik a szép iránti vágyának. Bármi legyen a művészi ipar műveinek előállításában szereplő indítóok, a legfontosabb mindig az, hogy minden időben, minden nemzetnél és mindenütt a feldolgozott anyag és a ráfordított munka, tehát a használt módszer dönt az illető becsére nézve A művészi ipar lényeges tényezője az előállítástechnikája és hogy az alkotóművésznek tudni kell , minő kémiai és fizikai műveletek útján válik keze munkája művészi becsű objektummá" - vallotta Wartha Vince. Ennek érdekében műegyetemi tanszékén nemcsak gyűjteményét tette közkinccsé, hanem valóságos kisüzemet létesített korongoló és égető berendezésekkel, ahol elméleti előadásainak hallgatói gyakorlatba ültethették frissen szerzett ismereteiket. A népművészetből a cserépedények érdekelték elsősorban, és gyűjtésük során addigi "fehér foltokat" is felkeresett, mint amilyen a Sárköz volt vagy a Dél-Dunántúl.

Az agyagipar technológiája című 1892-es munkájában az egyetemes agyagművesség történeti keretei közé helyezte a magyar kerámia históriáját.

Wartha Vince változatos kollekciója még halála után is sokáig egyben maradt a Műegyetemen - gazdag könyvtárával együtt -, majd a második világháború után szakszerűen szétosztották több, arra méltó fővárosi múzeum között. A kollekció 1948-ban az Iparművészeti Múzeumba került, ahol a tárgyakat csoportosították, majd a gyűjteményegységeket a megfelelő múzeumokba szállították: a Néprajzi Múzeumba, a Kelet-Ázsiai Múzeumba és a Szépművészeti Múzeumba. Az európai kerámiaanyag egy részét és az üvegtárgyakat máig az Iparművészeti Múzeum őrzi.

Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma másodszor az eozin-mázat felfedező vegyész, akadémikus, műegyetemi tanár Wartha Vincéhez ment feleségül. Férje kérésére felhagyott a szülésznői gyakorlattal, és az elméleti kérdések felé fordult. Nemcsak orvosi tárgyú írásai jelentek meg, hanem a nők egyenjogúságának témájában is publikált. Ismeretterjesztő előadásokat tartott, egyik alapítója volt az Országos Nőképző Egyesületnek, ahol ingyen oktatott egészségtant, gyermekgondozást, betegápolást, egy ideig az ő vezetése alatt működött a magyar bábák egyesülete. Miután Magyarországon 1895-ben rendelet jelent meg arról, hogy nők is jelentkezhetnek egyetemi képzésre, Hugonnai Vilma férje biztatására ismét diplomája elismerésére folyamodott. Néhány vizsgát követően 1897. május 14-én, ötvenévesen az első magyar női orvossá avatták.