Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza

Hithű katolikus székesfehérvári családból származott, ügyvéd apja 1894-ben a Katolikus Néppárt egyik alapítója volt. 1900-ban érettségizett szülővárosa cisztercita gimnáziumában, majd 1904-ben a budapesti tudományegyetemem történelem-latin szakos tanári, 1905-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett, állami ösztöndíjasként tagja volt az Eötvös József Kollégiumnak. 1905-től a Magyar Nemzeti Múzeum gyakornoka, 1906 és 1910 között a Magyar Országos Levéltár tisztviselője volt, ezzel egyidejűleg 1907-től Bécsben a császári kamarai, később a házi, udvari és állami levéltárban dolgozott fogalmazóként, majd allevéltárnokként.

Szekfű 1916-ban lett a budapesti egyetemen a 16-18. századi magyar történelem magántanára, 1924-ben címzetes rendkívüli tanára, egy évvel később az 1526 utáni magyar történelem rendes tanárává nevezték ki, 1942-43-ban a bölcsészettudományi kar dékánja volt. 1925-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-ben rendes tagja, 1930-tól rendes tagként vett részt a Szent István Akadémia, 1938-tól a Kisfaludy Társaság munkájában is.

Fiatalkori műveit Habsburg-barát szemlélet, magas színvonalú forráskritika, a történeti adatok és irodalom alapos ismerete jellemzi. Szekfű szembefordult a romantikus-nacionalista történetfelfogással, már első műve, az 1913-ban megjelent A száműzött Rákóczi hatalmas vihart kavart, mert az idealizált ábrázolással szakítva a reálpolitikus fejedelmet mutatta be.

Az 1910-es évek második felétől jó két évtizeden keresztül ő volt a szellemtörténeti iskola meghatározó magyarországi képviselője, a történelem mozgatórugóit nem az anyagi vagy gazdasági tényezőkben, hanem a szellemi, lelki, értékrend- és gondolkodásmódbeli adottságokban kereste. Az 1920-ban napvilágot látott Három nemzedék a Horthy korszak ideológiai alapvetését adta, megfogalmazva a keresztény-nemzeti ideológiát, szenvedélyesen bírálva a liberalizmusnak elkötelezett nemzedékeket. A szellemtörténeti iskola jegyeit viselte magán a Hóman Bálinttal közösen írt, 1928 és 1933 között több kötetben kiadott Magyar történet című összefoglaló történettudományi munkája is.

A harmincas években a Magyar Szemle című folyóirat főszerkesztőjeként a bethleni konzervatív politika támogatója volt. A bethleni kormányzati rendszer bukását, Hitler hatalomra kerülését s Gömbös Gyulának a német típusú fasiszta rendszer bevezetésére tett kísérletét látva a Három nemzedék 1934. évi kiadásához mellékelt utószavában már felhívta a figyelmet a Magyarországot fenyegető német veszélyre, s konzervatív katolikus oldalról bírálta a hitlerizmust.

A második világháború alatt az angolszász orientációjú konzervatív ellenzék, a Bethlen-csoport tagjaként bekapcsolódott a függetlenségi és népfrontmozgalomba. 1939-1944 között a Magyar Nemzet vezető publicistájaként a független, szabad Magyarország mellett érvelt, A szabadság fogalma címmel írása jelent meg a Népszava nemzeti összefogást szorgalmazó 1941. karácsonyi számában. Részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalásokon, rövid ideig annak elnöke is volt. 1943-44-ben Valahol utat vesztettünk címmel adta közre nevezetes cikksorozatát, keményen ostorozva a kormány politikáját és a visszatérést javasolva a 19. századi reformkor haladó polgári eszméihez. A nyilas hatalomátvételt követően illegalitásba kényszerült, és a fővárosban élte át az ostromot.

1945 után aktív résztvevője lett a közéletnek. Noha ő maga egyetlen pártnak sem volt tagja, elfogadta, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták döntő befolyásra tettek szert, s hogy a Szovjetunió beleszólhat az ország ügyeibe. 1945. április 2-án egyike volt annak a nyolc közéleti személyiségnek, akiket Budapesten beválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A koalíciós pártok megállapodása alapján 1945 októberében kinevezték rendkívüli moszkvai követté, 1948 májusában pedig nagykövetté, egyúttal 1947 novemberétől Magyarország finnországi követe is volt. Még Moszkvából küldte haza Forradalom után című könyvének kéziratát, amelyben úgy vélekedett: társadalmi fejlődésünkből kimaradt a nyugati típusú polgári demokrácia, s el kell fogadnunk a szovjet típusú (általa rokonszenvvel ábrázolt) demokráciát.

A kommunista hatalomátvétel után, 1948 szeptemberében felmentették nagyköveti tisztségéből, 1949-ben a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Már nem tanított, de tagja maradt az újjászervezett MTA-nak. 1953-ban országgyűlési képviselő lett, 1954 januárjától haláláig tagja az Elnöki Tanácsnak.

Szekfű Gyula 72 éves korában, 1955. június 29-én hunyt el Budapesten. Történészi munkásságát 1930-ban Corvin-koszorúval, 1948-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével jutalmazták, 1943-ban megkapta az MTA Nagyjutalmát.