Dienes István: A honfoglaló magyarok

A magyar nép, amely immár több mint egy évezred óta a Duna-Tisza tájon, a Kárpátok által körülzárt medencében él, azoknak a finnugor nyelvű népeknek a családjából szakadt ki, amelyek legalább már az i.e. III-II. évezredtől kezdve benépesítették az Obtól a Baltikumig húzódó területet. A nyelvcsaládhoz tartozó népek közös őshazája az Ural hegység láncolatának középső sávjában kereshető. A magyar krónikás hagyomány Magna Hungariája, azaz az „ősi", régi Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt Etelközbe költözött, a Volga-parti Baskíria területén feküdt. A IX-XIII. századi idegen kútfők is Baskíriát jelölik meg a magyarok egykori lakóhelyeként. A mongolok előretörése előtti években (XIII. század) a keleten maradt pogány testvéreik felkutatására küldött magyar domonkos rendi szerzetesek itt lelték fel a századokkal azelőtt elszakadt törzstöredékek maradékait, akikkel magyarul szót tudtak érteni. Az ősmagyarok itt-tartózkodásuk során a Fekete-tenger feletti steppéken élő iráni eredetű szkíták, szarmaták, alánok szomszédai lettek, majd azok a török törzsek is közelségükbe kerültek, amelyek az Urál hegyláncaitól délre nyíló átjárón Ázsiából ismétlődő hullámokban elő-előtörtek, sőt a Volga vidékén megtelepedtek. E népekkel szövődő kapcsolatok révén a magyarság kultúrájának fejlődése meggyorsult, s török népelemek is olvadtak a finnugor törzsekbe. A török népekkel való szoros kapcsolatuk bizonysága a jövevényszavakon kívül, hogy a magyarság máig használt idegen nyelvi népneve (Hungarus, Hongrois, Ungar, Vengri) a bolgár-török nyelven „tíz törzs" jelentésű onogurok nevéből alakult ki.