Codex Caioni saeculi XVII.

A Kájoni-kódex a 17. századi Erdély egyik legfontosabb zenei emléke, amelyet Kájoni János ferences szerzetes állított össze. A gyűjtemény különlegessége, hogy a korszak európai műzenéje mellett magyar népi táncokat és énekeket is tartalmaz.

Nemes és jogos törekvések eredményeként látott napvilágot az a 17. századi orgonatabulatúra gyűjtemény, melyet hagyományosan Kájoni Kódex-nek nevezünk. A két kötet (facsimile és átírások) kiadása Románia és Magyarország Művelődési Minisztériumainak megállapodása értelmében, a Romániai Zeneszerzők és Zenetudósok Szövetségének, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének közös munkájával valósult meg. E kötetek publikálásával örvendetesen kibővült a közép-kelet-európai Duna-menti országok zenei dokumentumainak közzétételét célzó Musicalia Danubiana sorozat köre, s immár romániai forrást is magába ölel.

A Kájoni Kódex – Codicele Cäianau – Codex Caioni névvel számontartott gazdag tabulatúra-gyűjtemény a 17. század közepének kedvelt erdélyi repertoárját tartalmazza. Benne vokális és hangszeres, egyházi és világi művek váltakoznak, neves és ismeretlen szerzők művei, sőt a kötet zömét kitevő műzenei alkotások mellett a népzenei gyakorlathoz közelítő darabok is. A kézirat leírói közül kiemelkedik Kájoni János (Joannes Caioni) személyisége, kiről a kódex nevét kapta. Az általa leírt művek egyszerre tükröznek egy közgyakorlatot és egy zenei egyéniséget: képet adva Kájoni műveltségéről, széleskörű érdeklődéséről, az európai értékek elsajátítását célzó törekvéséről, tudományos megbízhatóságáról és művészi ízléséről.

Kájoni János, a román származású ferences szerzetes a kor jellegzetes humanista értelmiségi típusa. Teológiai, zenei, történelmi, irodalmi, botanikai, földrajzi tárgyú műveivel hozzájárult a 17. századi Erdély művelődéséhez, műveltségének nagykorúsodásához. Kájoni oktató és tudományos, vallásos és világi tárgyú könyvei között kiemelkedő jelentőségűek azok, melyek a hangok művészetének értékét, jelentőségét tárták fel a kor olvasója előtt.

Az itt publikált kézirat azonban nemcsak Kájoni zenei világát, stilisztikai és esztétikai horizontját mutatja be, hanem annak a zenekultúrának jellegét is, mely Európának ebben a részében a 17. századra kialakult. A kézirat tanulmányozása során látnunk kell azokat a vonásokat, melyek Erdély sajátságait képviselik, valamint azokat, melyek az akkori Európa zenei fejlődésével, stílusirányzataival való összhangról tanúskodnak. A kézirat vegyes tartalma ugyanis lehetővé tette, hogy az összeállítók a kora-barokk polifónia, a számozott basszus gyakorlat, az egyházi concerto stílussajátságait mutató darabokat belefoglaljanak, de a korabeli hangszeres stílusok, stilizált táncok is helyet kapjanak benne. Ez egyben az egyházi és világi zene stiláris érintkezéseit is dokumentálja. A kézirat értékét nagyban emeli az a tény, hogy Kájoni a korabeli román, magyar, szlovák népi táncokból és dalokból is szép számmal beírt a gyűjteménybe, méghozzá az élő gyakorlathoz hű, megbízható zenei lejegyzéssel.